Már akkor nem komáltam a Karaoke-t, amikor a 90-es években elterjedt. Nem értettem, miért jó az, hogy egy ember exhibicionizmusának kiélése miatt, az összes többi szenved.  Igaz, hogy napjaink karaoke sztárjai már többnyire nem hányingerkeltő hamissággal és totális ritmusérzéktelenséggel nyomják végig az ismert művészek éneksávtól megfosztott felvételeit. De ettől ez még mindig ugyanaz az igénytelen műfaj, mint amit annak idején a kis klubokba leszakadt, magánélet nélküli, impotens irodai dolgozók hoztak létre. Most ez akkora divat lett, hogy a legnagyobb nézettséget hozza szerte a világon. Tipikus példája a selyemmasniba csomagolt szarnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.